A Jurassic Park 1. fenti érdekes epizódja mutat be egy olyan tanmesét amely mondhatni nem sok magyarázatot igényel. Ez a közel tíz perc beleégeti a vezető agyába, hogyha valakit olyan pozícióba helyezünk, ahol egyes-egyedül birtokolja az alapműködésre ható információkat, az könnyen gondot okozhat a későbbiekben. No de nézzük, kielemezve a filmrészletet mi mindenre kellene, lehet odafigyelni a kulcspozíciók kiosztásánál.

A Jurassic Park izgalmas cselekménye nem jöhetett volna létre, ha John Hammond megfelelően kezeli a humánkockázati tényezőket is, nyilván ezzel szegényebb lenne a filmtörténelem, de arra kérek mindenkit otthon ne próbálja ki. Ha valaki mégis úgy döntene, hogy épít egy őslényparkot a következő dolgokra mindenképpen figyeljen oda a humán kockázatkezelés területén.

Először is szervezetirányítási szinten kell elkezdeni kezelni a problémát, figyelni kell arra, hogy egy-egy információ, munkafolyamattal kapcsolatos kizárólagos tudás, kompetencia, képesség ne koncentrálódjon túlságosan egy személy birtokában. Nyilván vannak területek, amely igényli a magasan kvalifikált szakértői tudást és ebből az emberi erőforrás elemből kialakulhat hiány a piacon. Mégis törekedni kell arra, hogy bármikor helyettesíthetőek legyenek az ilyen kulcspozíciók. A filmben ugyan végleg „kilép” a szimpatikus informatikusunk a történetszálból, de ettől enyhébb krízisek is ráébreszthetnek arra (pl. betegség, kilépés, stb.), hogy a működés biztonságát veszélyeztetheti egy-egy kulcspozícióban lévő személy kiesése. Persze teljesen hihetetlen, hogy a szupermilliárdos John Hammond ebbe nem fektetett be.

A következő érdekes mozzanat az anyagi természetű vita, milyen érdekes, hogy éppen ezen spórolt a park tulajdonosa, ha már egyszer kizárólagosságot adott az elégedetlen informatikusunknak. Nyilván nem vitatkozni akarok Hammond üzleti elveivel, de azt mindenképpen láthatjuk, a kulcspozíció mögött nincs bizalmon alapuló légkör és lojalitás. Ugye ez utóbbi lenne az, amikor akár az anyagi eszközök elégtelensége esetén is hűséges és rendíthetetlen marad a munkavállaló, mert egyébként szereti vezetőit, munkatársait, környezetét, a munkáját, a helyén érzi magát. Denis Nedry esetén ez azért nem volt szembetűnő tulajdonság, vajon ez a Hammond, hogy nem vette észre? Feszültséggel teli, konfliktusos viszony, disszonancia jellemezte kettőjük kapcsolatát. Szegény Hammondra egy érzelmi intelligenciájában teljesen tehetetlen szerepet tukmált ez a forgatókönyv író. Az érzelmi intelligencia második lépcsőfokán elbukott, amikor képtelen volt tudatosítani kapcsolatában a másik emberre vonatkozó tényeket, káros érzelmeket és nem tudta előre vetíteni a rá és szervezetére vonatkozó hatásokat.

Ezen a vizsgán bizony a biztonsági főnök is elbukott, ugyanis ő, mint „kívülálló”, aki tanúja a főnök és beosztott közötti viszonynak, még a saját testének üzenetére (zsigeri ellenszenv), belső intuíciójára sem hallgatott időben, sőt amikor lelépett Nedry az „éles” nonverbalitás keretében bemutatott produkció, úgymint  hebegés-habogás, süketelés, izzadás sem keltette fel a gyanúját. (Én őt is beíratnám egy humán kockázatkezelési tréningre.)

Aztán persze van még némi gond a jogosultságok kiosztásával is, amely olyan szinten lett megtervezve, hogy az informatikus átvehette a teljes hatalmat a park fölött. Itt nem feltétlen az informatikai rendszerjogosultságokra gondolok, ugyanis azt, hogy ki hova mehet be azt nem csak  távirányítású és kódolható mágnes zárral lehet megoldani, ha pluszban egy U alakú biciklilakat lett volna az embrióhűtőn aminek a kulcsa a biztonsági főnök zsebében lapul, nem lett volna ilyen könnyű dolga megtévedt barátunknak. Állítom, hogy a takarítónéni szertárából biztos nem lophatta volna el a gumikesztyűt.

 

 

Noha tudjuk, hogy a sikereket döntően csapatban érhetjük el, az emberré válásnak is az volt a kulcsa, hogy elődeink együttműködésben, szervezett formában, közösségi keretek között tudtak megjelenni az evolúció színpadán. Mégis többek számára egy sokat adó történetforma a magányos hős harca, az egyén fejlődési útjának megismerése.

„Brit tudósok” vagy éppen maga a „NASA” (már nem emlékszem pontosan) „kikutatták”, hogy egy esetleges katasztrófa helyzetben, apokalipszis közeli állapotban, amikor az erőforrások, túlélést biztosító javak szűkössé válnak, vajon mi lehet a kulcsa az egyén megmaradásának. Vagyis mit kell csinálnunk, hogyan kell viselkednünk ahhoz, hogy túléljünk egy ilyen kalandot. A lemodellezett helyzetek azt mutatták, hogy az alapvető túlélést biztosítható javak megszerzése, birtoklása úgymint élelmiszer, tartós konzervek, víz, energia, csak azok számára válik elérhetővé, megtarthatóvá, akiknek több a barátjuk. Vagyis az összetartó hatékony közösség segíthet hozzá egy ilyen emberiséget sújtó trauma túléléséhez. Ezek közül is kiemelendőek a vallási, hitbeli meggyőződésen alapuló csoportok, ahol nagyobb hatékonysággal működik a csoporthűség, a csoporttal szembeni áldozatvállalás, a csoportszabályok hatékonyabb működtetése. Egy új emberiség bölcsőjét az garantálhatja, hogy a hatékony csoportok miként tudnak egymás között versengeni, együttműködni, civilizált léthez szükséges rendszereket létrehozni. Valójában a magányos családok, egyének az apokalipszis kezdeti, zavaros szakaszában nagy valószínűséggel áldozatul esnek az ilyenkor jellemző természeti, környezeti hatásoknak, kiszolgáltatottságnak, martalócoknak, kevésbé jószándékú csoportoknak.

Az archaikus korokban sem volt ez másképp, a csoporttól leszakadó egyének sok esetben áldozatul estek. A vadnyugatra is inkább ez volt jellemző, az emberek igyekeztek szövetségekbe, csoportokba tömörülni, hisz a magára maradottakkal kíméletlen volt az akkori környezet. De akkor Franco Nero miért lovagol bele egyedül a naplementébe? Sőt westernek sora csinál magányos, „szociopata”, múltban megsérült emberekből hősöket. Ezen bizony generációk nőttek fel, szinte most is érzem a pisztolytáskát az oldalamon, amikor 14 éves koromban elképzeltem amint vadnyugati magányos hősként megmentem szívem választottját a gonosz karaktertől.

Ez a magányos „hősködés” egy nagyon is valós emberi igényre alapuló mesékből kölcsönzött motívuma a filmeknek. Az ember „hőssé” válása egy individuális fejlődési út. Az „értékes vagyok”, „képes vagyok” érzése a saját teljesítményen alapuló élményekből építhető fel. Az ilyen filmek és mesék erre adnak számunkra érzelmi indíttatást. A népmesékben is általában a főszereplő egyedül indul el és nem alakít szövetségeket, Kft.-t, hanem a segítők közreműködésével a probléma megoldásával (akár háromszor is megpróbálhatja) válik a szereplőnk jobbá, értékesebbé, teljesebbé. Az ilyen filmek noha ellent mondanak a külső környezeti, szociális törvényszerűségeknek, de mégis  a belső fejlődést, az egyéni megfeszített munkát, közbejövő nehézségeket szimbolizálva ábrázolják az individuális fejlődésünket.

És akit érdekel a film:

“A Keoma egy 1976-ban készült spagettiwestern, Enzo G. Castellari rendezésében, Franco Nero főszereplésével. A Keomáról azt tartják, hogy egyike az utolsó spagettiwesterneknek, tulajdonképpen az utolsó olyan olasz vadnyugati film, amely nagy megbecsülést vívott ki magának. A Keoma tiszteleg a korábbi westernek előtt, és a tipikus momentumok is fellelhetők benne, mint például a pisztolypárbaj, az antihős főszereplő és a jellegzetes zene, valamint az időlassítások. A filmet a rajongók és a kritikusok is a valaha készült egyik legjobb westernfilmnek tartják”.[1]

---

Elnézve ezt a kis történetet egy újbóli megdönthetetlen bizonyítékát láthatjuk, hogy a gasztronómia bizony egy önálló művészeti ág. Sőt a maga hétköznapi megjelenésén túl szerteágazó lehetőséget kínál a kreativitásnak, az önkifejezésnek. Szerencsére manapság egyre trendibbé válik, és nem csupán az ételek elkészítésének tudását, de annak kulináris élvezetét, értelmezését is magában foglalja a mindennapi betevőnkkel való foglalatosság. De miképpen tehet teljesebbé, értékesebbé egy megismerési folyamatot, miként gazdagodik az ember emocionális megismerési funkciója, érzékelése az ételkészítés és az ételek élvezete során, mit kereshet a coachingban a gasztronómia.

A coaching szinte mindig arról szól, hogy átkeretezünk egy már jól ismert élethelyzetet, problémát, elakadást, ezáltal nyílnak meg számunkra új perspektívák, erőforrások. Az átkeretezésnek nagyon sokszor eszköze a megismerési funkciók aktiválása. A logikus racionális térben, amikor már nem találjuk a továbblépés lehetőségét, olyankor válik szükségessé intuícióink, érzelmeink, érzékeink tudatosítása, megismerési sémáink kibővítése, majd ennek alapján viselkedési/megoldási mintáink átprogramozása.

A gasztronómia egy nagyon jó terepe az érzékszervek élesítésének, sőt különleges lehetőséget kínál azzal, hogy a nem csupán a konvencionális érzeteket emeli be a tudatos jelenlétünkbe, vagyis nem csupán látjuk, halljuk a dolgokat, hanem az illatok és az ízek is erős hangsúlyt kapnak és együttesen hatnak ránk, határozzák meg a jellemünket, egyéniségünket. Nagyon érdekes a filmrészletben, ahogy az ételfilozófus fűszerkereskedő nagypapa tudást ad át unokájának az érzetekkel, érzelmekkel, tudományosan mondhatjuk, hogy van köze a tanítási módszerek pszichológiájához a papusnak. Egyébiránt a gasztronómia igényli a magas szintű verbális megfogalmazásokat, mondhatni a költészetet, ugyanis nagyon szubjektív, egyéni érzeteket, tapasztalásokat kell pontosítani, megosztani másokkal, de mégis ott vannak azok az archetipikus jegyek, amely része minden ember megismerési mechanizmusának. A jobb érthetőség kedvéért, most mindenki vegyen le a spájz polcáról egy palack bort (vagy sürgősen szerezzen be valahonnan) és olvassa el a hátcímkéjén a leírást. Vélhetőleg az ott leírt roppanó, üde, gyümölcsös, napfénnyel teli ízek, savasan édeskés illatok kedvet hoznak egy kis borozgatáshoz. A borász szakmában és a bormarketingben nagyon elől járnak, ugyanis ott már működik a hamisítatlan storytelling marketing is. Minap egy Eszterbauer Öröm Szekszárdi Rozé Cuvée-hez volt szerencsém, amelynek címkéjéről, egy 1937.-ben készült fotóról, önfeledt mosollyal tekintettek rám az akkor még fiatal, vidáman szüretelő Eszterbauer nagyszülők. A hátcímkén levő leírás nem is a borról szólt valójában, hanem a nagyszülők önfeledt öröméről, a pillanat varázsáról, melyet összekapcsolt a palackban levő borral a készítője, ezt az önfeledtséget, könnyedséget kínálta elfogyasztójának. Nem okozott csalódást. Visszatérve az ételművészetre, talán még inkább több lehetősége van az embernek az önkifejezésre, kreativitásra, hisz nem mindenki lehet borász és nem is feltétlenül mindenki szereti ezt az italt.  Viszont mindannyian eszünk, és egy felszerelt konyhában mindenki számára elérhetőbb az ételkomponálás lehetősége. Az ételekkel, étkezési szokásainkkal kapcsolatban mindenkinek van folyamatos élménye, valamilyen kialakult ízlésvilága, az változhat, átértékelődhet, beépülhetnek új dolgok, elvethetünk másokat. Mindenképpen árulkodik jellemünkről, meghatározza személyiségünket, a fizikai világhoz való kapcsolatunkat. A mostanság divatos főzős vetélkedők, konyhafőnökös, vacsoracsatás médiaműsorok is nagyon sok esetben közvetlen kapcsolatot teremtenek az étel készítője és a készített ételek, de még az elfogyasztóik reakciója, visszajelzései között is. Indulhat a gasztro-coaching.

A bemutatott filmrészlet a „A Touch of Spice (Csábító fűszer)” című 2003.-as görög-török filmből van. Láthatjuk, hogy az Isztambulban élő görög család gasztronómiai önmeghatározása, a közösség, a csoport összetartását is jelképezi. A film cselekménye az 1950 években bontakozik ki, amikor a ciprusi török-görög konfliktus kapcsán tömegesen deportálták, toloncolták vissza Görögországba a Törökországban élő görögöket. Fanis a kisfiú nagypapájától tanulja meg a konyhaművészet alapjait, mely meghatározza további életét, a gyermekkori kislány barátjával kibontakozott románcot.