Vezetőnek születni kell?
Ismerős szakmai köreimben a vezetőképzés, vezetőfejlesztés kapcsán mostanában gyakran megfogalmazódott olyan, kissé lemondást tükröző konklúzió, hogy “hát vezetőnek bizony születni kell”.
Mindig az adja ennek a magvas gondolatnak a tapasztalati hátterét, hogy “de hát nézz körül, milliók (pénz és idő) mennek el vezetőképzésre, fejlesztő tréningekre, s aki olyan azt úgyse változtatja meg semmilyen agytágítás”.
Nagyon érdekes, ha a vezetés tudományát megvizsgáljuk történelmi kontextusban akkor azt láthatjuk, hogy valóban több ezer évig társadalmi szinten volt ilyen uralkodó elmélet, miszerint a vezetői pozícióba születni kell, az öröklődik dinasztikusan “apáról-fiúra”, lásd a királyokat, nemességet. A modern vezetéstudomány ezzel szemben azt mondja, hogy a vezetés, a vezetői szerep mindenki által megtanulható ismeret, fejleszthető kompetencia együttes. Ezt a modern gondolatot kérdőjelezik meg sokszor a barátaim, ismerőseim.
Pedig sejthetjük, hogy a “dinasztikus kultúrákban” megszületett utód azért még egynaposan nem rendelkezett a hatékony vezetés képességével, valami kellett hozzá, hogy megkapva később az országalmát, jól el is tudja irányítani a birodalmát.
A titok abban rejlik, hogy ha nem is a fogantatás pillanatára, de meglehetősen korábbra kell visszanyúlni, mint ahogy eddig képzeltük, ahhoz, hogy megérezzük az összefüggést a jó vezetői személyiségalap, fejleszthetőség és a neveltetés, gyermekkori élmények vonatkozásában.
Annak idején a herceg úrfikat meglehetősen korán kezdték el sok más mellett vezetői ismeretekre tanítani. Az első írásos történeti emlékek egyike a mintegy ötezer évvel ezelőttről származó Pancsantantra mesegyűjtemény mely szép reményű királyfiaknak íródott, nagyon korszerű vezetéselméleti és gyakorlati igazságokat foglal magába. Tehát a dinasztikus kultúrákban a tudatos, célirányos vezetőképzés az ember életében kicsit korábban elkezdődött.
A modern kultúrákra ez nem igazán jellemző, az oktatási rendszer nem illeszt be a tantervbe vezetés fakultációt (ami persze nem olyan nagy baj).
Mi marad tehát nekünk, akik megkísérlik a már felnőtt embereknél fejleszteni a vezetői kompetenciákat? Minden olyan gyerekkori élmény, tapasztalat amely kapcsolatban van az autoritással, a vezetéssel-irányítással, közösségi működéssel, megszabja azt, hogy milyen rögzült viselkedési mintákat veszünk elő vezetői szerepeink gyakorlása során. Ezért olyan nehéz sok-sok vezetéssel foglalkozó könyv elolvasása, megannyi tréning elvégzése után is tartósan változtatni viselkedésünkön. Vagy csak azt vesszük észre, hogy a begyakorlott “tréning-mozdulatok” mégsem működnek. Ugyanis a gyermekkori érzelmi emléktárunk tudattalanul is, mindig előhív egy sokkalta jobban beágyazott berögzült mintát.
Vagyis egy vezetői fejlesztési folyamat csakis akkor lehet sikeres, ha az alapokhoz is visszakanyarodik az ember, a vezetéssel kapcsolatos élményeket, az érzelmi emlékeket érdemes átdolgozni.
Sarkos a példa de egy autoriter, bántalmazó szülő gyermeke felnőtt korára válhat szintén bántalmazóvá, de ezzel szemben feldolgozva a gyermekkori negatív élményeket válhat kompetens szülővé is.
A gyermek életében az első irányító hatásokat a szüleitől kapja (“nem szabad; ki ne szaladj; ne húzd ki, edd meg szépen,” stb). Nagyon fontos a már ekkor megtapasztalt nevelési stílus, a módja a korlátok felállításának, a meggyőződések, szokások kialakításának. Kilépve a családból egészen már kisgyermekkorban az egyén a bölcsődében, óvodában találkozik a társadalmi elvárások közvetítőivel, a pedagógusok viselkedése mély nyomot hagy a felnövekvő emberben. Az iskolában a tanárok is vezetői viselkedési mintákat közvetítenek. Mindezekkel párhuzamosan a kortárs csoportok a maguk “rejtett” tantervükkel megszabják a csoportban betöltött helyünket, megannyi együttműködéssel, vezetői magatartással kapcsolatos érzelmi élményt megélünk. Tehát összességében van hova visszanyúlni, nagyon gazdag az az élményalap, amely megszabja milyen vezetővé válhat valaki. Így mondhatjuk, ha nem is születik a vezető, de nevelkedik. A neveltetésre, érzelmi emléktárunkra leginkább úgy lehet visszahatni, ha megélt élményeinknek újra, tudatosan felállítjuk értelmezési kereteit, illetve szükség szerint átkeretezzük. A vezetői szerepre felkészítő coaching során tehát nem ördögtől valók az olyan kérdések amely a gyermekkori szocializációs közegre is kitérnek. -Ki volt a kedvenc tanárom? Milyen értékeket azonosítok benne? Anyukám annak idején, hogy vett rá, hogy megegyem a répafőzeléket? stb.
A Leadership Project a klasszikus vezetőfejlesztési eszközökön túl többek között a Storytelling-et, a történetelemzést hívja segítségül, hogy egy elmúlt, lezárt neveltetési, fejlődési folyamatból kinyerje az ott rejtőzködő erőforrásokat, átalakítsa az elakadásokat képező viselkedési mintákat.
A fenti filmrészlet egy dokumentumtörténeti unikum egy darabja. Egy több hónapig tartó pedagógiai kísérletet örökít meg, Mérei Ferenc pszichológus és csapata az oktatófilm segítségével mutatja be a Kurt Lewin-féle vezetési-nevelési stílusok alkalmazását. A Kati néni nagyon jó színésznő. Ma már biztosan nem lehetne ilyen emberkísérletet elvégezni csak remélni tudom, hogy a gyerekekkel utána sokat munkálkodtak azon, hogy a filmbeli élményeiket feldolgozzák.
